...Köszönöm...

Ezúton köszönném meg minden gazdinak, aki szeretettel nevelte és tartotta kutyáinkat, hogy nem sajnálta a pénzt, az időt és mindenek előtt a szeretetet arra a lényre, akiért felelősséget vállalt akkor, amikor „megszelídítette”, azaz azt a döntést hozta, hogy megvásárolja tőlünk…
Egyúttal köszönöm minden Alabástrom kutyusunknak, hogy örömet vittek a gazdáik életébe…

Köszönöm!

Egyúttal hagy idézzem még egyszer a Kis Herceget:
„…egyszer és mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél…”!

Ezt a gondolatot egyaránt értsük emberi kapcsolatainkra, az állatokhoz és a természethez fűződő viszonyunkra is! Ne éljünk vissza azzal, hogy mi az emberek lettünk látszólag a világ „urai”. Perceink lennének csak levegő, napjaink víz és étel nélkül. Mégis úgy pusztítjuk környezetünket, mintha kötelességünk lenne! Egyúttal gondoljunk arra is, hogy mi, az emberek vesszük el az életteret az állatoktól: parkokba, állatkertekbe, ketrecekbe kényszerítjük őket!! Tömegével tenyésztjük a háziállatokat és zömében a belőlük előállított termékekből táplálkozunk. Ha már egyszer "belőlük élünk", az Ő rovásukra, akkor legalább az életkörülményeiket biztosítsuk maximálisan emberségesen, hogy amíg élnek azt fájdalommentesen és megfelelő körülmények közt tehessék!! Ugyanígy ha állatot veszünk a magunk „kényére”, akkor azt felelősséggel tegyük!
És ne menjünk el szótlanul egy szenvedő állat mellett, vagy ha azt látjuk, hogy valaki környezetünkben akár láncon, vagy fájdalmak közt hagyja élni állatát, azon az alapon, hogy semmi közünk hozzá! Ha csak egy állaton segítünk azzal, hogy szót emelünk érte, már nagyon sokat tettünk!
Akinek pedig nincs pénze, elkötelezettsége vagy ideje az állatára, az nagyon gondolja meg, hogy bevállalja-e,
mindkettőjük érdekében!
Talán kicsit kozmikusnak tűnnek ezek a gondolatok… De reménykedem benne, hogy minél többünknek teljesen magától értetődőek…

Az alábbi történetet egy 1969-es kutya újságban olvastam, és azt gondolom, hogy magáért beszél…

Takács Lilla.

MÁTRAI-BETEGH BÉLA:
KÓBOR KUTYA

Szeretném, ha a tanítást, amelyet a napokban egy kóbor kutyától kap­tam, nem felejteném el többé. Félek azonban, hogy nem fog rajtam. Aho­gyan nem sokat tanultak mások sem az állatmesékből.
A kutya az autóbusz megállónál került mellém. Tisztes távolban megáll, és rám néz. Ránézek én is. Szép példány. Komondor-fajta. De olyan sovány, hogy bundáján is át­ütnek a bordái. Koldus az állatok között. Rongyaiban, lompos szürke bundájában, s ahogy értelmes sze­mével néz, olyan emberi. Legszíve­sebben azt kérdezném tőle: honnan jó ember? És erre ő biztosan azt felelné: messziről uram, kórházból, faluról, tessék segíteni rajtam. De én nem kérdezem, és ö nem felel. Csak kutya, én meg ember vagyok — nem érthetjük egymást. Reménytelen ez így, egymássál szemben két élőlény, ugyanannak a földnek két szülöttje: egy kutya és egy ember, s nem értjük egymást. Reménytelen. Csak méregetjük egymást, szótlanul, mint búcsúzók, akik nem tud­nak egymásnak már mit mondani. Ilyenkor mi, emberek némán összeölelkezünk. De egy kutyával még ezt sem lehet.
Pedig valamit tenni kéne, azt mindketten érezzük. Valamit, ami feloldja közöttünk ezt a rokonszen­vező idegenséget.
Ő a találékonyabb. Jelt ad: alig észrevehetően megbillenti a farkát. Szemérmes kísérlet ez, vajon mit szólok hozzá? Tapintatos közlés: ha nem akarom, nem veszem észre. Nagylelkűen előnyt ad: nem kell tudomásul vennem őt, ha nincs ked­vem ismerkedni. Szabad elvonulást biztosít nekem: ha nem, nem, nem történt köztünk semmi uram!
Meghat az előzékenysége. No gyere ide szépen — mondom — gyere csak.
Azonnal odajön. Nem tétovázva, nem sompolyogva és alázatosan meglapulva, hanem viharosan. Ára­dozva jön, ha karja volna, kitárná, mint akiben egyszerre nagyon széles lett a szeretet. Ügy jön, mint aki hirtelen hazatalált.
Leül mellém, elhelyezkedik olyan véglegesen, mintha ennek mostantól kezdve ez volna a rendje. Nagy, szelíd fejét a térdemhez hajtja, boros­tyánszín szemét lehunyja és sóhajt a megérkezettek könnyebbült sóhajá­val.
Azt mondja a sóhaja, hogy jó, jó ez így, hazaértem végre.
Megsimogatom a fejét.
Végigsimítottam-e valaha is lány haját gyöngédebben és önzetleneb­ből, mint ezt a kócos kis fejet? Nem hiszem. Kockacukrot találok a zsebemben, odaadom. Óvatosan veszi el az ujjaim közül, elropogtatja, de csak mellékesen. Látszik rajta, hogy most nem ez a szájában szétfutó, édes íz a fontos neki, hanem az, hogy ülhet valaki mellett, s hozzáfenheti a kedves, puha fejét. Ki tudja, milyen régen kódorog már egyedül az idegen utcákon, míg társra talált. Olyan elveszett tud lenni egy állat az emberek között, olyan magányos.
Egy ideig elvagyunk egymás mellett. Várom az autóbuszt. De ő ezt nem sejti. Kutyaszívében, mely természetétől csupa hűség és ragaszkodás, már szerződést kötött velem holtomiglan-holtodiglan: te leszel a gazdám. A térdedre hajtom a fejem, hallgatok, nézem ha dolgozol, aztán néha majd játszunk is. Ö ezt már így elrendezte magában.
Hogyan mondjam meg neki, hogyan értessem meg vele, hogy nem így lesz? Hogy nem tudom befogadni öt, hogy nem tarthatok kutyát? Hogyan értessem meg vele, hogy a hívás, a cukor, a simogatás még nem jelentett semmit, s hogy. mindjárt itt az autóbusz, és nekem mennem kell? Nem értené, ö csak az egyszerű jeleket látta: magamhoz hívtam, megsimogattam, cukrot adtam neki. Egy ártatlan kutyaszívnek mi mást jelent ez, mint azt, hogy szeretem.
Szeretem is, de valahogy másként. Embermódra. Állhatatlanul. Hogy magyarázzam ezt meg neki?

Még nem sejti.
Jól van öreg, jól van — mondom zavartan és bűntudatosan. — Nézd, én most elmegyek.
Csak néz, és nem érti. Mi van? — kérdi a szemével. Mi van, mi van? — vakkant benne a bizonytalanság, amikor látja, hogy indulok és nem hívom.
— Jól van Pajti — mondom újra, de tudom, hogy nincs jól. Egyáltalán nincs jól. Haza kellene vinnem, meg­itatnom a csészealjból, megvetni a
vackát a sarokban. Ez lenne jó, s nem az, hogy most itt hagyom ma­gára.Felszállok. Ö ülve marad, mintha a csodálkozás odaszögezte volna.A kocsi indul. A hátsó ablakhoz állok.
— Szervusz, pajtás — mondom rossz lelkiismerettel.
Nem mozdul, csak lassan fordítja a fejét a kocsi után és néz. Néz.
Úgy marad ott a boldogtalanságá­val, mint akit halálos ütés ért.
Rosszul szeretünk mi, gondolom. Gonoszul szeretünk. Kutyakorbács-csal szeretünk, sebeket osztva. Egy kóbor kutyától tudom meg, hogy az emberi szeretet — de a többi is: a segítőkészségünk, a szánalmunk, a gondoskodásunk gyönge és hiányos. A hűség hiányzik belőle, azt hiszem. A vállalás. Az elkötelezettség. A következetesség. Az állandóság. Jó cselekedeteinket éppúgy vállalnunk kellene, mint a gaztettet és a bűnt.

Törvényt kellene hozni, amely élet­fogytiglani szeretetre ítél, ha már egyszer elkövettük.